Elakadt élettörténetek, régi sebek, amik nem igazán gyógyulnak.. ezekhez mind idő kell.
Így egy év távlatából el tudom azt mondani, hogy én bármennyi időt adok ennek az egész szerelmi történetnek mindig az a vége, hogy sérülök, újra és újra. Talán valakinek ez nem való...
Azt érzem, hogy elfáradtam. A régi szerelmem még mindig az életemben van, pedig már eltelt öt év. Még mindig megy a macska-egér játék; de egyszerűen nem tudok neki nemet mondani.
A kapcsolatunk már-már toxikusnak mondható, de valamiért még mindig azt érzem, hogy ez működhetne, ha mindketten változtatnánk az egymáshoz való hozzáállásunkon. Rá kellett jönnöm, hogy már rég nem az az ember, akibe én beleszerettem, és hogy én sem vagyok az, aki voltam. Rengeteget csalódott, és ez odáig vezetett, hogy nem mutatja ki az érzéseit. Már nincsenek esti összebújások, már nincsenek átvirrasztott éjszakák, már nincs szerelmes ölelés, de legfőképp az hiányzik, amikor órákon át beszélgettek, vagy csak mélyen egymás szemébe néztek. Hiányzik az együtt töltött minőségi idő, és hiányoznak az odafigyelő kedves szavak; amiket akkor kaptam, amikor együtt voltunk, hiányzik, hogy megvigasztaljon, és ő legyen az, aki bármikor megnevettet, még akkor is, ha a legrosszabb napomon estem túl. Hiányzik, hogy szeressen. Fáj, hogy nincs mellettem, amikor úgy érzem a legnagyobb szükségem lenne rá. Fáj, hogy azt érzem, kihasznál. Fáj, hogy nem veszi észre, mennyi mindent megtennék érte, és mennyit küzdöttünk ezért.
Nem tudja mit akar, én pedig nem tudom már megint hányadán állunk. Nem passzolunk egymáshoz, mert tűz és víz vagyunk, de én úgy érzem így kiegészítjük egymást.
Most már így, hogy ennyi idő eltelt, azt tudom mondani, hogy minél többet beszélünk, és minél tovább húzza, kezdek eltávolodni tőle. Kezdek rájönni, hogy azt azt embert szeretem, aki már nem is létezik, aki az évek alatt szépen lassan elveszett a sok sérelemben, és a sok csalódásban.
Már nem akarom megmenteni. Már nem akarom feladni azért az álmaim, hogy neki mindent tökéletessé tegyek - legalábbis próbáljak. Már nem akarom álomba sírni magam, amikor tudom, ma sem jön. Már nem akarom azt érezni, hogy mellette elvesztem önmagam, félve attól, hogy megbántom, vagy félve attól, hogy elmegy. Már nem akarom a beszélgetést, amikor tudom, úgy sem figyel rám. Már nem akarom a köztünk lévő köteléket, ha tudom, úgy sem lehet az enyém. Egyszerűen boldog akarok lenni, és úgy érzem, vele ez nem történhet meg, mert bármennyire vágyom rá, mindig akkor jövünk rá, amikor már késő.
Azt érzem, nem tudom helyre tenni azt, amit elrontottam. Hibásnak érzem magam, amiért ilyen lett; amiért megbántották, amiért én nem voltam mellette. Hibásnak érzem magam, hogy megbántottam, amiért ő is megbántott. Hibásnak érzem magam, hogy nem vettem észre előbb, miben kellene változnom. Nem tudok visszamenni az időben, és tudom, hogy rengeteget tanított nekem, de bárcsak ne kellett volna elvesztenem Őt, ezért.
Hálás vagyok, mert megtanította, milyen érzés igazán szeretve lenni, és hálás vagyok, mert megtanította, milyen feltétel nélkül szeretni valakit. Hálás vagyok, mert általa jobb ember lettem, és hálás vagyok, hogy akkor megtanította, hogyan legyek önmagam. Hálás vagyok mindenért, amit tett értem.
