Elfáradtam… 

Elfáradtam abban, hogy próbáljak mindenkinek megfelelni, hogy mindenki gondját megpróbáljam megoldani, amikor az én problémáim megoldásában nekem senki nem segít. 

Elfáradtam abban, hogy valami olyat érezzek, amit nem viszonoznak. Elfáradtam abban, hogy más érzéseit nézzem a sajátom helyett.

Vannak olyan emberek, akik lehúznak, és vannak olyan emberek, akik felemelnek, és vannak olyan szituációk, amikor ezek az emberek megváltoznak, és ami eddig működött, és felemelt, mára már csak fájdalmat okoz, vagy fordítva. 

Azt szokták mondani, hogy a negatív embereket ki kell szórnod az életedből. Ettől jobb lesz. Én ezt nem tudom megtenni… Ha nekem valaki fontos, akkor mindig is fontos marad, bármennyiszer bántottuk egymást, Ő akkor is az életem része volt, és lesz is. Mert ahelyett, hogy eldobnánk, meg kell próbáljuk helyrehozni a dolgokat. 

Meg kell próbálnunk újra bizalmat építeni, újra hosszasan beszélgetni, és újra megtalálni egymást, legyen az bármilyen nehéz. Mert nekem ér ennyit a kapcsolatunk, és fontos a másik fél. 

Mindenki követ el hibákat, emberek vagyunk. Meg kell tanulnunk megbocsájtani, és megjavítani azokat a dolgokat, amelyek nekünk fontosak. 

Vannak olyan események, amiket többször elénk dob az élet, hogy máshogy döntsünk. Hogy megpróbáljuk a másik szemszögéből nézni a dolgokat, vagy rávilágítani arra, hogy az adott történésből valami új dolgot tanulhassunk. 

Én rengetegszer kaptam vissza ugyan azt az embert az életembe, és vesztettem is el. Úgy érzem, a létező összes opciót végigjártam, de mégis újra és újra megtörténik. Csalódott vagyok, mert nem úgy alakul, ahogy szeretném. Hibáztam, mint mindenki. Próbáltam máshogy, másként, mással, de sosem volt ugyan az, még csak megközelítőleg sem az az érzés amit akkor éreztem. Amikor tudod, hogy olyan dolgokat is megtennél a másikért, amit soha senki másért. 

Már soha nem leszel olyan, mint régen… Bármennyire próbálkozol új emberek felé nyitni, folyton csak egy valaki mozgat. Már nem érdekel mások mit gondolnak, csak az, hogy Ő mit érez. Aztán jön egy csalódás, majd megpróbálod újra elengedni. Ő újra felbukkan, veszekedések közt, megbántjátok egymást, majd eltűnik… Aztán persze kezdődik előlről. 

Sokáig azt gondoltam, ez egy olyan ikerláng kapcsolat, amit nem akarok veszni hagyni, mert ragaszkodom hozzá, mert nem tudok betelni vele, és mert egyszerűen képtelen vagyok rajta túltenni magam. Minden nap rá gondolok, még akkor is, amikor eszembe sem kellene jutnia. Vajon gondol rám? Vajon hiányzom neki? És rájövök, hogy neki egy vagyok a sok közül.. Neki nem jelentem azt, amit Ő jelent nekem. Már soha nem fog tudni úgy szeretni, mint akkor. Már másnál keresi a boldogságát, mégis velem beszél. Nem tud elengedni, ahogyan én sem Őt. 

- Ha egyszer lenne annyi bátorságom, hogy nem keresem, és nem válaszolok, talán rendbe jönne az életem? - kérdezem magamtól, és már is azon kapom magam, hogy fáj. Fáj, hogy nem akarom elveszíteni Őt, de egyszerűen nem működik. Annyira gyűlölöm magam, amiért a listám első helyéért küzdök, ahol nekem kéne állnom, mégis Ő van ott. Utálom azt az érzést, amit kivált belőlem, ennyi év után is.. mert viszonzatlan. 

Egy harmónikus kapcsolat, a mai világban már szinte lehetetlen. Ezek miatt, úgy érzem nem tudok már senkiben megbízni. Nem tudok magamhoz közel engedni senkit. Eddig én voltam az, aki mindenkivel közvetlen volt, és barátságos. Ma már nem akarok megismerni senkit, mert félek, hogy csalódom.. újra és újra. Biztosan sokaknak ismerős, amikor már az ágyból sincs kedvetek kikelni. Amikor már nem érzed motiváltnak magad, mert az egyetlen dolog ami foglalkoztat, az már rég elveszett, ahogy minden más is, amit fontosnak tartottál. Már nem akarsz társaságban lenni, inkább egyedül töltöd az idődet, magányosan, és azon gondolkodsz, vajon hol ronthattad el ennyire.

Elakadt élettörténetek, régi sebek, amik nem igazán gyógyulnak.. ezekhez mind idő kell. 

Így egy év távlatából el tudom azt mondani, hogy én bármennyi időt adok ennek az egész szerelmi történetnek mindig az a vége, hogy sérülök, újra és újra. Talán valakinek ez nem való...
Azt érzem, hogy elfáradtam. A régi szerelmem még mindig az életemben van, pedig már eltelt öt év. Még mindig megy a macska-egér játék; de egyszerűen nem tudok neki nemet mondani. 

A kapcsolatunk már-már toxikusnak mondható, de valamiért még mindig azt érzem, hogy ez működhetne, ha mindketten változtatnánk az egymáshoz való hozzáállásunkon. Rá kellett jönnöm, hogy már rég nem az az ember, akibe én beleszerettem, és hogy én sem vagyok az, aki voltam. Rengeteget csalódott, és ez odáig vezetett, hogy nem mutatja ki az érzéseit. Már nincsenek esti összebújások, már nincsenek átvirrasztott éjszakák, már nincs szerelmes ölelés, de legfőképp az hiányzik, amikor órákon át beszélgettek, vagy csak mélyen egymás szemébe néztek. Hiányzik az együtt töltött minőségi idő, és hiányoznak az odafigyelő kedves szavak; amiket akkor kaptam, amikor együtt voltunk, hiányzik, hogy megvigasztaljon, és ő legyen az, aki bármikor megnevettet, még akkor is, ha a legrosszabb napomon estem túl. Hiányzik, hogy szeressen. Fáj, hogy nincs mellettem, amikor úgy érzem a legnagyobb szükségem lenne rá. Fáj, hogy azt érzem, kihasznál. Fáj, hogy nem veszi észre, mennyi mindent megtennék érte, és mennyit küzdöttünk ezért.

Nem tudja mit akar, én pedig nem tudom már megint hányadán állunk. Nem passzolunk egymáshoz, mert tűz és víz vagyunk, de én úgy érzem így kiegészítjük egymást. 

Most már így, hogy ennyi idő eltelt, azt tudom mondani, hogy minél többet beszélünk, és minél tovább húzza, kezdek eltávolodni tőle. Kezdek rájönni, hogy azt azt embert szeretem, aki már nem is létezik, aki az évek alatt szépen lassan elveszett a sok sérelemben, és a sok csalódásban.

Már nem akarom megmenteni. Már nem akarom feladni azért az álmaim, hogy neki mindent tökéletessé tegyek - legalábbis próbáljak. Már nem akarom álomba sírni magam, amikor tudom, ma sem jön. Már nem akarom azt érezni, hogy mellette elvesztem önmagam, félve attól, hogy megbántom, vagy félve attól, hogy elmegy. Már nem akarom a beszélgetést, amikor tudom, úgy sem figyel rám. Már nem akarom a köztünk lévő köteléket, ha tudom, úgy sem lehet az enyém. Egyszerűen boldog akarok lenni, és úgy érzem, vele ez nem történhet meg, mert bármennyire vágyom rá, mindig akkor jövünk rá, amikor már késő. 

Azt érzem, nem tudom helyre tenni azt, amit elrontottam. Hibásnak érzem magam, amiért ilyen lett; amiért megbántották, amiért én nem voltam mellette. Hibásnak érzem magam, hogy megbántottam, amiért ő is megbántott. Hibásnak érzem magam, hogy nem vettem észre előbb, miben kellene változnom. Nem tudok visszamenni az időben, és tudom, hogy rengeteget tanított nekem, de bárcsak ne kellett volna elvesztenem Őt, ezért. 

Hálás vagyok, mert megtanította, milyen érzés igazán szeretve lenni, és hálás vagyok, mert megtanította, milyen feltétel nélkül szeretni valakit. Hálás vagyok, mert általa jobb ember lettem, és hálás vagyok, hogy akkor megtanította, hogyan legyek önmagam. Hálás vagyok mindenért, amit tett értem.

 Biztosan ti is voltatok már olyan helyzetben, hogy nagyon egyedül érzitek magatokat.

Amikor kiderül, hogy akiért/akikért mindent megtettél volna, csak felületes beszélgetésekre alkalmasak, és ha baj van, nincsenek melletted. Te arra számítottál, hogy eget rengető barátságaid születnek majd... - Ezek az idők, már rég elmúltak. 

Felületes beszélgetések, látszat barátságok, érdek emberek - a digitalizáció kora idáig süllyedt.

Talán a leggyakoribbak az "egy nyaras" emberek, akik ha bulizni akarnak, rögtön elővesznek, de a közös iszogatáson kívül semmi programotok nincs együtt, sőt, még beszélgetni sem beszélgettek.. Ha jön a tél? Ó, akkor Őket ne is keresd, hiszen nincsenek miniszoknyás lányok a buliban  (vagy persze félmeztelen srácok), köszi, de nem. 

Aztán jönnek azok a lányok/fiúk, akik azért vannak jóban, mert jól mutatnak együtt a képeken, de semmit nem tudnak egymásról. - Hogy mi??? Kérdezem én.. Ki akarna valakivel jópofizni, és megjátszani magát, csak azért, hogy jól mutasson ki a következő insta képén. 

És vannak azok, akik elhitetik veled, hogy fontos vagy nekik, és segítenek neked mindenben, ha szeretnéd, holott ebben is csak a saját maguk érdekeit nézik, hogy nekik mi hasznuk származik belőled. 

Ezen típusú emberek miatt lettem ilyen. Miattuk kezdtem el gondolkodni azon, miért is vagyok magányos, hiszen rengeteg ember van körülöttem, velem. - Sajnos rá kellett jönnöm, hogy ezek közül az emberek közül, mindenki érdek, felszínes, vagy látszat.  De a magány nem egyenlő azzal, hogy egyedül vagy. Lehetsz te bárkivel, ha azt érzed, hogy nem áll melletted, nem hallgat meg, nem ért meg.. teljesen mindegy hány emberrel vagy körülvéve, ha nincs melletted az, aki tényleg odafigyel rád, akivel számíthattok egymásra, akkor elvesztél.

Én már belefáradtam abba, hogy új embereket ismerjek meg. Az állandó körforgás, amibe mindig, mindenki beleragad.. - Mesélik. -  Újra és újra beavatod a frissen megismert illetőket, aztán barátok lesztek, - azt hiszed - elmondod neki, a bizalmas történeteid, és hónapokkal később arra leszel figyelmes, hogy Ő is eltűnt. 

Vajon miért is félünk őszintén beszélni egymással? A sok sérelem? Persze, persze, értem én. De hiszen mindenki csalódik, mindenki fél, és egy kicsit mindenkit megtört az élet. De kockázat nélkül, nincs semmilyen valódi érzelem. Vagy csináld, és tedd oda magad teljesen, vagy ne tegyél semmit. De tudnod kell, hogy veszteni valód nincs.

Sziasztok,

Azért kezdtem el ezt a blogot, hogy megpróbálkozzak az írással, ezzel lekötve magam, és kiírva magamból az érzéseim olyanoknak, akik hasonló helyzetben vannak.


A történetem pár évvel ezelőtt kezdődött, amikor még minden a helyén volt. Iskolába jártam, dolgoztam, és egy jól működő -legalábbis azt hittem, hogy az - párkapcsolatban voltam. Aztán elindult a lavina, ami úgy érzem a mai napig kísért. Nem tudtam túltenni magam a múlton. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy az első kapcsolatom 4 évig tartott, és talán az első év után ki kellett volna szállnom belőle, mielőtt még elfajultak a dolgok. Az alkohol és a drog hatására nekem esett, megvert, majd ezek után már soha nem találkoztunk, hálistennek felszívódott az életemből, és vigaszként az akkori legjobb barátom tartotta számomra a vállát, és küzdött értem rettentesen sokáig.

Így szerettünk egymásba, és töltöttünk el együtt csodálatos másfél évet. Tudjátok, hogy megy ez.. Odaköltöztem, a legjobb barátom is volt, és a párom is, mindent megtettem volna érte, de mire észbekaptam, már mással volt, megcsalt. Később rájöttem arra, hogy akkor én is hibáztam, nem adtam meg neki azt az együtt töltött időt, amire vágyott. Hiszen a kora reggeli iskola, és a késő estig tartó munka nem sok szabadidővel kecsegtetett akkoriban. Így a távolból visszagondolva, sokszor hibáztatom magam azért, hogy nem vettem észre, mire vágyott akkor. Összetörtem.. Ennek már 4 éve. De megpróbáltam túltenni magam rajta, mindezek ellenére. Még senkit nem szerettem úgy, mint őt.

Eltelt pár hónap, és megismertem valakit, aki a legrosszabb napomon is megnevettetett. Akit tényleg érdekelt, hogy érzem magam. Úgy gondoltam, Ő más lesz, és elfeledteti velem azt a sok szörnyűséget, ami előtte történt. Sokáig nem mertem belevágni abba a kapcsolatba, nem akartam még egyszer csalódni, de ő kitartott mellettem, hónapokon át.

Persze, itt jött a fordulat, felkeresett az exem.. Gondolom, tudjátok miért.. - Neharagudj, megbántam, szeretlek, és hasonlók. Én pedig naív voltam.. Ott álltam, kezemben a telefonommal, és nem tudtam mitévő legyek. Komolyan gondolja-e, vagy újra össze fog törni? De az eszem parancsait hátrahagyva belementem a játékába. Találkoztunk, heteken, hónapokon keresztül. Láttam rajta, hogy bánja a dolgot, de egyszerűen nem tudtam túltenni magam azon, ahogy bánt velem. Mindennél jobban szerettem még akkor is - és most is- ezért nem tudtam ellökni magamtól. Szerettem vele lenni, szükségem volt rá. De nem akartam otthagyni a biztosat -akit megkedveltem ez idő alatt- , a bizonytalanért. Nem akartam játékszer lenni, így önző voltam, és mindent akkor és úgy csináltam, ahogy arra nekem éppen szükségem volt. Tudtam, hogy nem mehet ez így sokáig, döntenem kell. De nem tudtam. Eldobtam magamtól azt, akire vágytam, egy olyanért, aki tudtam, hogy nem okoz fájdalmat. Ennek már 4 éve.. Megbántott, megbántottam..

Így megy ez a mai világban, azt hiszem. Ennek ellenére mivel kis városban lakunk, nem tudtunk elmenni egymás mellett, mint két idegen. Azt éreztem, megérzi ha nem érzem jól magam, mert mindig akkor bukkant fel. Ellenséges voltam vele, mert bántott a múlt. Beszélgetni kezdtünk, összevesztünk, és kezdődött minden előlről.. nélküle. Egészen addíg, amíg fél év múlva meg nem kerestem újra, vagy ő engem.

És most, négy év távlatából is itt tartunk. Újra felszívódik. Úgy érzem megtettem mindent, amit meg tudtam annak érdekében, hogy helyrehozzuk ezt, mégis kevésnek bizonyultam. Hiszen Ő nem akar kapcsolatot, mert Őt mindenki összetörte.. - meg persze, szerinte nem is passzolunk egymáshoz. Bár tudnám, hogy akkor miért nem enged el? Miért történik meg minden ugyanúgy fél év múlva, miért nincs előrelépés? Vagy legalább egy lezárás.. De amikor együtt vagyunk minden jó - nyugtázom magam, hiszen törődik velem, odafigyel rám és én vagyok neki az első, de aztán újra kilép az ajtón. Persze mi marad egy naív, összetört szeret éhes nőnek? A folytonos fájdalom, a magány, az űr amit akkor hagy bennem, amikor elmegy.. elviselhetetlen. De mindig ott van bennem a remény, hogy megváltozik, hogy más lesz. Most keresni fog, azután is miután elment.. hiszen érzem, hogy szeret..

Aztán felébredek a saját magam által generált kis álomdobozból, és rájövök, nem vagyok neki olyan fontos, ahogy azt én akármikor is gondoltam. Már nem tudok róla semmit, már nincsenek hajnalig tartó beszélgetéseink, már nem a személyiségem érdekli, már nem a lelki társam, sőt.. már a barátom sem. Már csak az érdekli, hogy ne legyen magányos, hogy valaki akkor ugorjon neki, amikor ő hívja. És ez lennék én.. - Reményeim szerint már csak voltam. - Aki eldob mindent, ha felhív, hogy menjek el vele valahová. Aki gondoskodni próbál róla, de csak hitegetést, és fájdalmat kap cserébe. Aki szeretné, de minél közelebb kerülünk egymáshoz, ő annál jobban azt érzem, menekül. Az, hogy az érzései elől -már ha vannak- vagy csak velem nem érzi jól magát, nyilván kérdéses.