Biztosan ti is voltatok már olyan helyzetben, hogy nagyon egyedül érzitek magatokat.

Amikor kiderül, hogy akiért/akikért mindent megtettél volna, csak felületes beszélgetésekre alkalmasak, és ha baj van, nincsenek melletted. Te arra számítottál, hogy eget rengető barátságaid születnek majd... - Ezek az idők, már rég elmúltak. 

Felületes beszélgetések, látszat barátságok, érdek emberek - a digitalizáció kora idáig süllyedt.

Talán a leggyakoribbak az "egy nyaras" emberek, akik ha bulizni akarnak, rögtön elővesznek, de a közös iszogatáson kívül semmi programotok nincs együtt, sőt, még beszélgetni sem beszélgettek.. Ha jön a tél? Ó, akkor Őket ne is keresd, hiszen nincsenek miniszoknyás lányok a buliban  (vagy persze félmeztelen srácok), köszi, de nem. 

Aztán jönnek azok a lányok/fiúk, akik azért vannak jóban, mert jól mutatnak együtt a képeken, de semmit nem tudnak egymásról. - Hogy mi??? Kérdezem én.. Ki akarna valakivel jópofizni, és megjátszani magát, csak azért, hogy jól mutasson ki a következő insta képén. 

És vannak azok, akik elhitetik veled, hogy fontos vagy nekik, és segítenek neked mindenben, ha szeretnéd, holott ebben is csak a saját maguk érdekeit nézik, hogy nekik mi hasznuk származik belőled. 

Ezen típusú emberek miatt lettem ilyen. Miattuk kezdtem el gondolkodni azon, miért is vagyok magányos, hiszen rengeteg ember van körülöttem, velem. - Sajnos rá kellett jönnöm, hogy ezek közül az emberek közül, mindenki érdek, felszínes, vagy látszat.  De a magány nem egyenlő azzal, hogy egyedül vagy. Lehetsz te bárkivel, ha azt érzed, hogy nem áll melletted, nem hallgat meg, nem ért meg.. teljesen mindegy hány emberrel vagy körülvéve, ha nincs melletted az, aki tényleg odafigyel rád, akivel számíthattok egymásra, akkor elvesztél.

Én már belefáradtam abba, hogy új embereket ismerjek meg. Az állandó körforgás, amibe mindig, mindenki beleragad.. - Mesélik. -  Újra és újra beavatod a frissen megismert illetőket, aztán barátok lesztek, - azt hiszed - elmondod neki, a bizalmas történeteid, és hónapokkal később arra leszel figyelmes, hogy Ő is eltűnt. 

Vajon miért is félünk őszintén beszélni egymással? A sok sérelem? Persze, persze, értem én. De hiszen mindenki csalódik, mindenki fél, és egy kicsit mindenkit megtört az élet. De kockázat nélkül, nincs semmilyen valódi érzelem. Vagy csináld, és tedd oda magad teljesen, vagy ne tegyél semmit. De tudnod kell, hogy veszteni valód nincs.

Sziasztok,

Azért kezdtem el ezt a blogot, hogy megpróbálkozzak az írással, ezzel lekötve magam, és kiírva magamból az érzéseim olyanoknak, akik hasonló helyzetben vannak.


A történetem pár évvel ezelőtt kezdődött, amikor még minden a helyén volt. Iskolába jártam, dolgoztam, és egy jól működő -legalábbis azt hittem, hogy az - párkapcsolatban voltam. Aztán elindult a lavina, ami úgy érzem a mai napig kísért. Nem tudtam túltenni magam a múlton. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy az első kapcsolatom 4 évig tartott, és talán az első év után ki kellett volna szállnom belőle, mielőtt még elfajultak a dolgok. Az alkohol és a drog hatására nekem esett, megvert, majd ezek után már soha nem találkoztunk, hálistennek felszívódott az életemből, és vigaszként az akkori legjobb barátom tartotta számomra a vállát, és küzdött értem rettentesen sokáig.

Így szerettünk egymásba, és töltöttünk el együtt csodálatos másfél évet. Tudjátok, hogy megy ez.. Odaköltöztem, a legjobb barátom is volt, és a párom is, mindent megtettem volna érte, de mire észbekaptam, már mással volt, megcsalt. Később rájöttem arra, hogy akkor én is hibáztam, nem adtam meg neki azt az együtt töltött időt, amire vágyott. Hiszen a kora reggeli iskola, és a késő estig tartó munka nem sok szabadidővel kecsegtetett akkoriban. Így a távolból visszagondolva, sokszor hibáztatom magam azért, hogy nem vettem észre, mire vágyott akkor. Összetörtem.. Ennek már 4 éve. De megpróbáltam túltenni magam rajta, mindezek ellenére. Még senkit nem szerettem úgy, mint őt.

Eltelt pár hónap, és megismertem valakit, aki a legrosszabb napomon is megnevettetett. Akit tényleg érdekelt, hogy érzem magam. Úgy gondoltam, Ő más lesz, és elfeledteti velem azt a sok szörnyűséget, ami előtte történt. Sokáig nem mertem belevágni abba a kapcsolatba, nem akartam még egyszer csalódni, de ő kitartott mellettem, hónapokon át.

Persze, itt jött a fordulat, felkeresett az exem.. Gondolom, tudjátok miért.. - Neharagudj, megbántam, szeretlek, és hasonlók. Én pedig naív voltam.. Ott álltam, kezemben a telefonommal, és nem tudtam mitévő legyek. Komolyan gondolja-e, vagy újra össze fog törni? De az eszem parancsait hátrahagyva belementem a játékába. Találkoztunk, heteken, hónapokon keresztül. Láttam rajta, hogy bánja a dolgot, de egyszerűen nem tudtam túltenni magam azon, ahogy bánt velem. Mindennél jobban szerettem még akkor is - és most is- ezért nem tudtam ellökni magamtól. Szerettem vele lenni, szükségem volt rá. De nem akartam otthagyni a biztosat -akit megkedveltem ez idő alatt- , a bizonytalanért. Nem akartam játékszer lenni, így önző voltam, és mindent akkor és úgy csináltam, ahogy arra nekem éppen szükségem volt. Tudtam, hogy nem mehet ez így sokáig, döntenem kell. De nem tudtam. Eldobtam magamtól azt, akire vágytam, egy olyanért, aki tudtam, hogy nem okoz fájdalmat. Ennek már 4 éve.. Megbántott, megbántottam..

Így megy ez a mai világban, azt hiszem. Ennek ellenére mivel kis városban lakunk, nem tudtunk elmenni egymás mellett, mint két idegen. Azt éreztem, megérzi ha nem érzem jól magam, mert mindig akkor bukkant fel. Ellenséges voltam vele, mert bántott a múlt. Beszélgetni kezdtünk, összevesztünk, és kezdődött minden előlről.. nélküle. Egészen addíg, amíg fél év múlva meg nem kerestem újra, vagy ő engem.

És most, négy év távlatából is itt tartunk. Újra felszívódik. Úgy érzem megtettem mindent, amit meg tudtam annak érdekében, hogy helyrehozzuk ezt, mégis kevésnek bizonyultam. Hiszen Ő nem akar kapcsolatot, mert Őt mindenki összetörte.. - meg persze, szerinte nem is passzolunk egymáshoz. Bár tudnám, hogy akkor miért nem enged el? Miért történik meg minden ugyanúgy fél év múlva, miért nincs előrelépés? Vagy legalább egy lezárás.. De amikor együtt vagyunk minden jó - nyugtázom magam, hiszen törődik velem, odafigyel rám és én vagyok neki az első, de aztán újra kilép az ajtón. Persze mi marad egy naív, összetört szeret éhes nőnek? A folytonos fájdalom, a magány, az űr amit akkor hagy bennem, amikor elmegy.. elviselhetetlen. De mindig ott van bennem a remény, hogy megváltozik, hogy más lesz. Most keresni fog, azután is miután elment.. hiszen érzem, hogy szeret..

Aztán felébredek a saját magam által generált kis álomdobozból, és rájövök, nem vagyok neki olyan fontos, ahogy azt én akármikor is gondoltam. Már nem tudok róla semmit, már nincsenek hajnalig tartó beszélgetéseink, már nem a személyiségem érdekli, már nem a lelki társam, sőt.. már a barátom sem. Már csak az érdekli, hogy ne legyen magányos, hogy valaki akkor ugorjon neki, amikor ő hívja. És ez lennék én.. - Reményeim szerint már csak voltam. - Aki eldob mindent, ha felhív, hogy menjek el vele valahová. Aki gondoskodni próbál róla, de csak hitegetést, és fájdalmat kap cserébe. Aki szeretné, de minél közelebb kerülünk egymáshoz, ő annál jobban azt érzem, menekül. Az, hogy az érzései elől -már ha vannak- vagy csak velem nem érzi jól magát, nyilván kérdéses.