Elfáradtam…
Elfáradtam abban, hogy próbáljak mindenkinek megfelelni, hogy mindenki gondját megpróbáljam megoldani, amikor az én problémáim megoldásában nekem senki nem segít.
Elfáradtam abban, hogy valami olyat érezzek, amit nem viszonoznak. Elfáradtam abban, hogy más érzéseit nézzem a sajátom helyett.
Vannak olyan emberek, akik lehúznak, és vannak olyan emberek, akik felemelnek, és vannak olyan szituációk, amikor ezek az emberek megváltoznak, és ami eddig működött, és felemelt, mára már csak fájdalmat okoz, vagy fordítva.
Azt szokták mondani, hogy a negatív embereket ki kell szórnod az életedből. Ettől jobb lesz. Én ezt nem tudom megtenni… Ha nekem valaki fontos, akkor mindig is fontos marad, bármennyiszer bántottuk egymást, Ő akkor is az életem része volt, és lesz is. Mert ahelyett, hogy eldobnánk, meg kell próbáljuk helyrehozni a dolgokat.
Meg kell próbálnunk újra bizalmat építeni, újra hosszasan beszélgetni, és újra megtalálni egymást, legyen az bármilyen nehéz. Mert nekem ér ennyit a kapcsolatunk, és fontos a másik fél.
Mindenki követ el hibákat, emberek vagyunk. Meg kell tanulnunk megbocsájtani, és megjavítani azokat a dolgokat, amelyek nekünk fontosak.
Vannak olyan események, amiket többször elénk dob az élet, hogy máshogy döntsünk. Hogy megpróbáljuk a másik szemszögéből nézni a dolgokat, vagy rávilágítani arra, hogy az adott történésből valami új dolgot tanulhassunk.
Én rengetegszer kaptam vissza ugyan azt az embert az életembe, és vesztettem is el. Úgy érzem, a létező összes opciót végigjártam, de mégis újra és újra megtörténik. Csalódott vagyok, mert nem úgy alakul, ahogy szeretném. Hibáztam, mint mindenki. Próbáltam máshogy, másként, mással, de sosem volt ugyan az, még csak megközelítőleg sem az az érzés amit akkor éreztem. Amikor tudod, hogy olyan dolgokat is megtennél a másikért, amit soha senki másért.
Már soha nem leszel olyan, mint régen… Bármennyire próbálkozol új emberek felé nyitni, folyton csak egy valaki mozgat. Már nem érdekel mások mit gondolnak, csak az, hogy Ő mit érez. Aztán jön egy csalódás, majd megpróbálod újra elengedni. Ő újra felbukkan, veszekedések közt, megbántjátok egymást, majd eltűnik… Aztán persze kezdődik előlről.
Sokáig azt gondoltam, ez egy olyan ikerláng kapcsolat, amit nem akarok veszni hagyni, mert ragaszkodom hozzá, mert nem tudok betelni vele, és mert egyszerűen képtelen vagyok rajta túltenni magam. Minden nap rá gondolok, még akkor is, amikor eszembe sem kellene jutnia. Vajon gondol rám? Vajon hiányzom neki? És rájövök, hogy neki egy vagyok a sok közül.. Neki nem jelentem azt, amit Ő jelent nekem. Már soha nem fog tudni úgy szeretni, mint akkor. Már másnál keresi a boldogságát, mégis velem beszél. Nem tud elengedni, ahogyan én sem Őt.
- Ha egyszer lenne annyi bátorságom, hogy nem keresem, és nem válaszolok, talán rendbe jönne az életem? - kérdezem magamtól, és már is azon kapom magam, hogy fáj. Fáj, hogy nem akarom elveszíteni Őt, de egyszerűen nem működik. Annyira gyűlölöm magam, amiért a listám első helyéért küzdök, ahol nekem kéne állnom, mégis Ő van ott. Utálom azt az érzést, amit kivált belőlem, ennyi év után is.. mert viszonzatlan.
Egy harmónikus kapcsolat, a mai világban már szinte lehetetlen. Ezek miatt, úgy érzem nem tudok már senkiben megbízni. Nem tudok magamhoz közel engedni senkit. Eddig én voltam az, aki mindenkivel közvetlen volt, és barátságos. Ma már nem akarok megismerni senkit, mert félek, hogy csalódom.. újra és újra. Biztosan sokaknak ismerős, amikor már az ágyból sincs kedvetek kikelni. Amikor már nem érzed motiváltnak magad, mert az egyetlen dolog ami foglalkoztat, az már rég elveszett, ahogy minden más is, amit fontosnak tartottál. Már nem akarsz társaságban lenni, inkább egyedül töltöd az idődet, magányosan, és azon gondolkodsz, vajon hol ronthattad el ennyire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése